Köszöntjük Tardona község weboldalán!

Csányi Benjámin sírja

2018. szeptember 22-én került sor Csányi Benjámin - az 1849-ben a Jókai Mórt ítt bújtató nemesúr - felújított sírjának átadására.

 

Ünnepi beszéd:

"Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!" (Jer 29,7).

Kedves Emlékezők! Kedves Ünneplők!

 

Különleges nap ez a mai, hiszen olyan emberekre emlékezünk, akiknek a másik ember jóléte, a közösség érdeke előbbrevaló volt önös érdekeiknél. Előtünk járók voltak ők!

Időben érintenünk kell néhány olyan évtizedet, ami Tardona község szempontjából különösen fontos.

Az 50-es éveket, amit a falu népe fejlődésként élt meg, hiszen a petróleumlámpát felváltó villany, a könyvtár új életmódot jelentett.

A 60-as és70-es éveket, amikor itt a faluban szinte néhány év alatt új házak sora emelkedett, s eltűntek a földes kis kunyhószerű házikók, eltűntek a tornácos parasztházak, s kezdetét vette egy olyan időszak, amelyben a földművelőket szép lassan felváltotta egy olyan ifjúság, akiknek már a szakma tanulása és művelése lett az elsődleges, s csak szabadidős feladat a házkörül - s a határban való mezőgazdasági munka. Ebben az időben néprajzosok serege rajzott ki az egyetemekről, főiskolákról, s magángyűjtők kezdték összeszedni a falu eddigi életét meghatározó munkaeszközöket, berendezési tárgyakat. A fiatalok iskolába jártak, ahol hallottak olyan szakkörökről, amelyek felkarolták a múlt hagyományainak védelmét. Így történt ez a mi falunkban is.

A számunkra természetes közeg egyszerre felfedezésre váró területté lett. Akkori ifjúsági vezetőnk Tóth József, aki ez időtájt az ózdi Gábor Áron Ipari Szakmunkásképző Intézetben tanult, s ott megismerkedett hagyományőrző tanárával Dobossy tanár úrral… ő találta ki, alakítsunk mi is honismereti kört, s gyűjtsük falunk hagyományait. S így lett. Ehhez kapcsolódott aztán a népdalokat gyűjtők köre. A honismereti kör munkáját végezték az akkor helyi iskola kisdobosai, úttörői, s mivel életünk még nem sokban különbözött dédszüleinkétől, a gyűjtés szinte leragadt 1849-ben, amikor is nevezetes személyiség rejtőzött el kicsiny falunkban: Jókai Mór. Igy kutattuk a helyet, ahol járt, olvastuk regényeit, amiben felfedeztük a földet, ahol élünk, s így kerültünk egyre közelebb Csányi Béni és családja bátor cselekedetéhez, s a korabeli tardonaiak példás emberségéhez.

 

A honismereti kört vezető Tóth József  - mindenki Bodnárja - azonban nem érte be azzal, hogy kutassunk, gyűjtögessünk, lejegyezzünk, s elvigyük tanárainknak az anyagot, hanem egy nagyobb álmot fogalmazott meg. Legyen a faluban egy múzeum, ahol a tardonai élet megjelenik, s az emlékezés helyet kap. Ehhez ismét fellelhetők voltak az elszánt emberek. 5 család apraja és nagyja dolgozott az akkor népfront bizottság birtokában lévő épületen, ami a régi iskola és tanítólakás épülete volt, s berendezésében az egész falu részt vet...ma Jókai emlékszoba és tájház. Mert az az ember, aki nagyot álmodott, aki előbbrevalónak tartotta Tardona közösségét mindennél, a társaival együtt nem adta fel. Tardonaiként, büszkén akarta és vállalta, hogy emléket állítson a mi ugynevezett hétköznapi hőseinknek, a tardonai embereknek, s annak az embernek, aki megnyitotta házát a bujdosók előtt…

Ma boldog lenne, hogy ez a nap is eljött, s büszke lenne fiataljainkra, s az aktív idősebb korosztályra, hogy most is vannak köztük olyanok, akik nem hagyják a múltat eltűnni, hanem lejegyzik, kiállítást, rendezvényeket, előadásokat, vetélkedőket szerveznek, vagy éppen alkotó munkával erősítik a közemlékezetet. Büszke lenne Tardona vezetésére, hogy felismerte, ma úgy tudunk méltó utódok lenni, ha a múlt emlékeit tiszteletben tartjuk, emlékhelyeit megóvjuk.

Évtizedek óta vártunk már erre a pillanatra, hogy tiszteletünket tegyük lélekben az előtt az ember előtt, Csányi Béni emléke előtt, aki a tardonai emberek becsületét ismertté tette a világ előtt, és számukra erkölcsi elismerést szerzett. Ki is volt ő valójában? Mennyire volt önfeláldozó? Mennyire vendéglátó? Mennyire barát? Érdemes e szavak nyomába eredni, hogy a válaszokat megnyerjük, s továbbadhassuk gyermekeinknek, unokáinknak.

 

A falu, amelyben élt, közel ugyanezen a helyen volt már, hiszen a 19. század közepén járunk. A környező erdők tövében szántók húzódtak, ahol a helybéli emberek- jobbágyok és nemesek – a mindennapi életet biztosították. Szinte még a mi gyermekkorunkban is hasonló módon élt a tardonai ember: munka a ház és a falu körül. Apáink, anyáink meséiből visszatekintésünk volt a korábban előttünk élő nemzedék viselt dolgaira. Az esti kukoricamorzsolások, fonások, szövések biztosítottak egyfajta ismeretszerzést számunkra, s megfertőztek azzal a tudattal, hogy legyünk büszkék elődeinkre. Így tanultuk meg azt, hogy mennyire fontos embernek maradni a nehéz körülmények között is, mennyire építő, ha megismerjük annak a népnek az életét, múltját és jelenét, ahová születtünk. Már gyermekkorban hallottunk a nagy íróról, aki a falunkban rejtőzött, s hallottunk arról az emberről, aki vállalta, hogy házában helyet adjon neki. Természetesnek tartottuk, amit az akkori tardonaiak tettek. Segítették a hatalom üldözöttjét, hogy életét megkíméljék.

Csányi Béni családja ilyen befogadó volt. A korabeli nemesek között talán a legegyszerűbb életet élte, s éppen a célnak leginkább megfelelő helyen volt a portája. Faluszél, közel az erdő, a mocsár. Ideális, hogy védelmül szolgáljon. Tanult ember lévén tudta mit vállal, s tudta azt is, hogy a családnak e nehéz időszakban össze kell tartania, egységet kell alkotni. Csányi Béni testvéreivel fenntartott jó kapcsolatát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a faluba megérkező Jókai és kísérete, tulajdonképpen sógorához, Telepy Györgyhöz és akkori feleségéhez Csányi Zsuzsannához érkezik, de rokon lévén látja Zsuzsanna helyett neki kell segítenie. Telepyéket ismerte a bújdosó felesége, Laborfalvi Róza. Telepyék azonban - feltehetőleg a feleség és fiuk gyengélkedése miatt, de akár a tiszta erkölcs megőrzése érdekében is – a sógorra bízzák a nehéz feladatot: rejtse el a világ elől az üldözöttet. S Csányi Béni jó vendéglátó: a legjobb szobáját adja oda, étellel, itallal ellátja, s az ólomszárnyon járó időre felkészíti vendégét, megmutatva neki az erdei utakat, a környék adta lehetőségeket. Családjába fogadja. Bemutatja másik sógorának is, a helyi református lelkésznek, aki testvérhúga Csányi Julianna férje.

Nagytiszteletű Rácz Endre tiszteletesben lelkitársra talál az író, s gyakorta tölti idejét a parókián. Sok sok legenda maradt fenn ezekről a találkozásokról. Rácz Endre későbbi levelezése, visszaemlékezései beszédesek ezekről a napokról, hónapokról.

 Mégis, a vállalt felelősség a vendéglátó Csányi Bénié, aki tardonai földbirtokosként jogtudósi diplomával a zsebében élte a kurtanemesek nem éppen egyszerű életét, s nevelte fiait, akiknek ez időtájt példát adott emberségből.

A legszebben maga a vendég Jókai visszaemlékezése jeleníti meg Csányi Béni személyiségét. Az író így vall erről A tengerszemű hölgy című regényében:

“Igazi mintaképe volt a „kurta nemes úrnak”, amilyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett, és amellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát issza; szívesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt, főz, fonásban elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiú van; ami pénz kerül a házhoz, az a fiúk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tarklit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos- és kerékgyártóműhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is, s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a francia hadjáratokról. Újságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül, s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik, s ahol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy „veszélyben a haza! Áldozzunk a közügyért!” Akkor leszedi a bekecséről az ezüstgombokat, s beküldi a haza oltárára. Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.” (93. old.)

“Éppen az esküvőnknek az évfordulóján, ami egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Éppen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, aminőt nem kívánok senkinek; de amelyet, hogy végigéltem, nem adnám a világ minden gyönyöréért… Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve. (…)

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, aki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. – Ott gonosz idő jár, Haynau még a Nemzeti Színházat is lefoglalta a német színészek számára” (94. old.)

„Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, ami odakinn a világban történik. (…) Olyan rejtek volt ez, ahová látogató nem járt, s a benne lakók sem jártak sehova. Majd ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyílik a közlekedés Tardona és Miskolc között; akkor lehet beszállítani a városba a fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje. Mindennap összevissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Hársas-forrás” (95. old.)

(…) Amint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földesúr a Bükkből: együtt gazdálkodó testvérek, akiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a gazdálkodásuk nagyszámú disznócsorda.(...) Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben. (…) Derék, víg cimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melankóliát. Akkor kezdett az újbor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon forrásában. Jólesett az a paprikás sertéspörköltre. (…) A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy „nem is tudjuk, kinek tiszteljük”. A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján, s bemutatott az álnevemen, ahogy a faluban ismertek: – „Benke Albert úr”.(97. old.) …

Ilyen ember volt Csányi Béni.

Példa ő nekünk ma élőknek is, hiszen az emberség kihalóban van a világunkból. Az emberek könnyen egymás ellen fordíthatók, mivel nem tartjuk már megfelelő helyén a morált, a hűséget, a tisztességet, elfeledtük szüleink tanítását, megkopott hazaszeretetünk. Ez a sírhant, - Csányi Benjamin, egykori kurtanemes, tardonai lakos sírja - mától emlékhely, amelyet a községünk önkormányzata Balla György polgármester úr és Szűcsné Pál-Kutas Orsolya alpolgármester asszony irányításával és Keserű Imre úr közreműködésével felújított, - S köszönet illeti még Kakszi Istvánt, aki a sírkő alapját készítette, s mind azokat, akik e mai nap létrejöttét munkával, segítséggel támogatták.

Legyen e hely, e sírhant fölött emelkedő emlékmű mementó, ami figyelmeztet minket arra, hogy ne feledjük el elődeink tetteit, életét, akik számára Isten után a legfontosabb volt a család, a hely ahol éltek, s hűséggel viseltettek a haza iránt nem várva semmit cserébe.

Fáradozzunk tehát ennek a községnek békességén, ahová az élet fogságába vitettünk, és imádkozzunk érte az Úrhoz, mert ennek békességétől függ a békességünk is (Jer 29,7 alapján értelmezve az ígét), mint ahogyan tette ezt 1849-ben Tardona népe és derék Csányi Béni is.

Pál-Kutas Dénesné 

Fényképek forrása: Sajómente.hu